Az én szüléstörtenetem egészen 2015-ig nyúlik vissza. Hadd mondjam el az elején, hogyan is indult nálunk a gyermekvállalás. Aki a csodákban hisz, az csodát is művel.

Azon év márciusában állítottak szembe azzal a ténnyel, hogy nekem sosem lehet gyerekem. Legalábbis orvosi segítség nélkül nem. Nagyon szomorú lettem ennek hallatán, hiszen, amióta tudok magamról, mindig is Anya akartam lenni.

Mindkét petefészkem tele cisztákkal, ennek köszönhetően évente max. háromszor menstruáltam, PCOs diagnózis. Rengeteg vizsgálatot írt ki a doktornő, csak pislogtunk párommal, hogy ennek sosem lesz vége. Nem csak nekem, neki is. Akármennyire is szerettem volna babát, úgy éreztem abban a pillanatban, hogy arra a rengeteg vizsgálatra, hormonkezelésre nincs lelki erőm. Hagytuk kicsit ülepedni a dolgot, majd úgy gondoltam, először alternatív dolgokhoz nyúlok. Valami azt súgta, innen kell indulnom.

Mint ahogy azt mindig is hittem, az élet pont akkor pont azt adja, amire szükségünk van, csak fel kell ismerni a jeleket. Nálam is így volt. Nem sokkal a diagnózis után, megismerkedtem egy lánnyal, aki már régóta vegán. Ez nem reklám, nem propagálok semmit, csupán a SAJÁT tapasztalatom írom le. Tehát, ő elmondta, hogy nemrég teniszlabda nagyságú cisztát távolítottak el a méhéről. Utánakutatott, és sajnos azt kellett tapasztalnia, hogy a hús nagyon káros hatással van főként a női szervezetre, mert mindenféle anyaggal tartósítják, etetik az állatokat, stb (ez nagyon hosszú téma, írhatnék oldalakat is erről). Sok anyag van, ami kárt, akár meddőséget IS okozhat. Egy szó mint száz, amúgy is régóta terveztem elhagyni a húst több okból, ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Július közepétől vegetariánus lettem. Alig 2 hét után észrevettem a pozitiv változásokat magamon. Ez mellett a lány közönséges palástfű teát (Alchemilla vulgaris) ajánlott, ami kimondottan női problémákra való növény.

Október vége felé úgy éreztem, meg fog jönni a menstruációm. Napokig csak barnáztam. Így sosem szokott, már ez szokatlan volt. Aztán ezt a barnázást megfázásszerű tünetek követték, taknyom-nyálam egybefolyt, nem volt se kedvem, se erőm semmihez. Este 6 órakor már azt éreztem, hogy aludni vagy meghalni. Barátnőmnek panaszoltam el, mi van velem, erre ő rávágta, hogy tuti terhes vagy. Mondom, tuti nem, tudod a sztorim. De addig győzködött, hogy vettem másnap egy tesztet.

Új étrend, tea, hőmérőzés (mensturáció miatt), és 3 hónap után POZITÍV lett a terhességi tesztem. Elmondani nem lehet szavakban, mit éreztem. Nagyon büszke voltam arra a „„hangra”, ami azt sugallta, hogy ne menjünk a kezelésekre...,még ne!

És most jöhet a szüléstörténet NO1 😊

Első fiammal, túlhordással fektettek be a zombori szülészetre. Aznap reggel vizitkor 1,5 ujjnyira voltam nyitva. Testileg, lelkileg természetes szülésre készültem. Nem tudom, más korházakban ez hogyan zajlik, de itt a vizit úgy néz ki, hogy 5-6 orvos végigvizsgalja a kismamákat, és mindegyik véleményt mond. Nekem már azon a viziten három orvos császárt ajánlott, három azt mondta, sima szülés legyen. Vizitről visszatérve a szobámba a választott orvosom megkérdezte, hogy én mit szeretnék. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy csak császárt NE!

Rábólintott, és elmondta, hogy mi a terv: este 10-kor beöntés (itt kötelező), éjfélkor kúpot adnak, reggelig meg majd megindul a szülés. Így is történt: 10-kor jött a nővér, életem regrosszabb élménye volt a beöntés. Éjfélkor az ügyeletes orvos meg se próbálta feltenni a kúpot, azt mondta, hogy "Te EZT nem tudod megszülni, menj császárra!".

Egy világ dőlt össze bennem. Bármit megtettem volna, csak ne kelljen a császár. Reggel vizit előtt észrevettem egy jó nagy adag nyákdugót távozni. Örültem is neki nagyon. Vizsgálatkor ekkor már 2,5 ujjnyira voltam nyitva. Nulla fájással. A dokik megint tanakodtak, mi legyen. Jött az orvosom, engem már elfogott a sírás, átölelt (a világ legjobb orvosa egyébként 😊 )és megkérdezte: mi legyen? Mondtam, hogy szülni akarok, nem kell a császár! 8 óra után mentem be a szülőszobába. Nagyon kellemes hely. Modern, minden nagyon jó és szép. Egész életemben arra a pillanatra vártam. Megkaptam az oxit, ami nagyon hamar kezdett hatni, nagyon erős, agresszív fájdalmakat idézett elő. Ekkor a doki megkérte a nővért, hogy ürítse ki a hugyhólyagom. Mondtam, inkább elmegyek én pisilni, de nem éreztem, hogy kellene. Még ki se mondtam, már fel is helyezte a csövet, ami annyira fájt, hogy azt hittem, meghalok. Bal oldalamra fektettek, és időnkét hol a doki, hol a szülésznő vizsgált meg. 3 ujjnyira tágultam csak. Fél kettőkor az orvosom megnézte a ctg-t, majd megvizsgált és komoly arccal azt mondta a szülésznőnek, hogy sürgősen készítsék a műtőt. Elkezdtem sírni. A nővér feltette a katétert megint. Az előző annyira megsértett, hogy ettől már rendesen jajjgattam. A doki meg is jegyezte, hogy olyan erős fájások mellett végig hallgattam, egy kis cső miatt pedig hisztizek...

Jött a nővér, levetkőztettek, ékszerek le, és be a műtőbe. Alig emlékszem valamire, mert nagyon gyorsan zajlott le minden. Reszkettem, mint a nyárfalevél, hideg volt, fáradt voltam, féltem. Csak azt hallottam, hogy mindenki mondja, szinte kórusban, a dokinak,hogy "srećno" (sok szerencsét).

Ezután vakító fényt láttam. Nem bírtam beszélni, fájt mindenem, éreztem, hogy le vagyok kötve. Az első gondolatom az volt, hogy elraboltak az ufók (pedig nem hiszek bennük). Ekkor hajolt fölém a dokim, és mondta, hogy: gratulálok, Sandra, egészéges fiút szültél. Majd elájultam.

14:05-kor született meg Nikola fiam, 4100 g és 53 cm-vel. Arra pillanatra még nagyon halványan emlékszem, ahogy tesznek át az ágyamra. Utána hallottam a férjemet, ahogy kintről beszól az ablakon a szobatársamnak, hogy itt vagyok-e, mire ő mondta, hogy alszok. Nem volt bennem annyi erő sem, hogy kinyissam a szemem, nemhogy válaszoljak. Fél 4-kor ébresztettek fel megint, akkor hozták oda először Nikolat. Nem bírtam beszélni, borzasztóan fájt a torkom, a sebem, mindenem... Odaadták a babát, cicire tették, lefotóztak vele, elvitték. Aztán valamikor este megint odahozták.

Arra a napra alig emlékszem. Tudom, hogy a torkom tele volt ragadós váladékkal, és állandóan köpködtem egy törölközőbe. Kértem a nővért, hogy szippantsák ki, mert megfulladok. Ő csak a vállát vonta, hogy nem tud semmit tenni. Nagyon rossz volt, fuldoklottam, fájt a sebem, lenyelni nem tudtam, megköszörülni a torkom sem. A méhösszehúzó injekció meg olyan borzalmas fájdalmakat csinált, hogy a vajúdás semmiség volt az mellett.

Irgalmatlan nehéz volt lélegeznem, s egyik pillanatban éreztem, hogy a slejm teljesen elzárta a lègutam, semmit nem tudok tenni. Fuldoklottam, de szerencsére a szobatársam észrevette, és azonnal nővért hívott, aki odaszaladt, oldalra fordított, majd hányni kezdtem. Ha akkor nincs ott az a nő, nekem végem...

Aznap éjszaka éreztem, hogy nagyon vérzek. Nagyon fájt a hasam is az injekciótól megint. Szóltam is a nővérnek, hogy valami nincs rendben. Csak leggyintett a kezével, hogy ez normális, meg sem nézte. Pár percre rá hívott anyu, s elmondtam neki, hogy mi a szitu. Nagyon megijdet, azonmal hívta a férjem, ő pedig az orvosunkat. Jött is pár perc múlva ugyanaz a nővér, hogy megnèzzen. Aikor felemelte a takarót, volt is mit látni! Úsztam a vèrtócsában. Jött az ügyeletes orvos, megtapogatta a hasamat, majd jó erősen megnyomta a sebem felett, hatalmasat ordítottam a fájdalomtól, de ennek köszönhetően kiköptem végre a váladékot torkomból ès fellèlegeztem normálisan.

Másnap reggel vizitkor megint megnyomkodták a hasam, nagyon megszenvedtem. Csak harmadik nap vették ki a katétert, kapcsolták le a tápvizet, és akkor teljesen egyedül, minden segítség nélkül fel kellett állni, elmenni pisilni. Na, az volt ám a világ legrövidebb, de leghosszabb útja. Harmadik nap éjjelre kaptam csak el állandóra a babát. Másnapra a fekvéstől annyira beállt a derekam, hogy kiegyenesedni nem birtam, a sebem nagyon fájt. Olyan érzésem volt, mintha végig valalki a woodoo babámmal játszott volna. Összesen 7 napot voltunk kórházban.

Hozzá kell tennem, hogy nem vagyok gyenge, hatalmas a fájdalomtűrő-erőm, de amikor minden így összejön, és nem is túl kedvesek hozzád (a dokin kívül), akkor minden sokkal nehezebb.

A lelki sebeknek nagyon sok idő kellett, mire gyógyulásnak indultak. Úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. Nagyanyám 15 gyereket szült természetes úton, én meg egyre sem voltam képes. Utáltam magam, utáltam az orvosokat, utáltam az egész világot, meg is mondtam, hogy én több gyereket nem vállalok.

Eltelt két év. Annyira negatív élmény volt nekem a szülés, hogy a lelkem még mindig nem gyógyult be teljesen. Viszont, ezzel az érzéssel mérlegre állt egy másik, aki pedig nem akarta Nikola fiamat egyedül hagyni. Erősödött bennem a vágy, hogy kistesót szeretnék. Ez rendben is volt, csak megszülni ne kelljen. Legalábbis császárral ne.

Elmondam férjemnek, amit érzek, és megbeszéltük, hogy 1 évet adunk magunknak. Ha nem sikerül, egyke marad a fiunk. (Több okból is szabtunk határt, de ez most nem tartozik ide.)

A szülés utáni vizsgálatokon a doki mindig mondta, hogy a petefészkeim megint tele vannak cisztákkal, és, hogy már azt se érti, hogyan eshettem egyáltalán teherbe először is. Telt-múlt az idő, de semmi sem történt. Szeptemberben elmentem ellenőrzésre, akkor a dokim mondta, hogy semmi változás a cisztákkal. Eszembe jutott a tea. Mondtam neki, hogy akkor elkezdem inni, és meglátjuk, mi lesz. Rábólintott. Viszont azt is megbeszéltük, hogy a következő mensi után megpróbáljuk tablettákkal kezelni a peteérést. Már csak 2 hónap maradt hátra a megbeszélt 1 évből. Már kezdtem lemondani a babaprojektről, mivel a menzeszem nem akart megjönni.

Október végén megjött, el is mentem vizsgálatra, mert már 2 hete nem akart múlni. Vizsgálat közben a doki nagyra nyitott szemekkel csóválta a fejét, meg is ijedtem, hogy valami nincs rendben. Félve kérdeztem, hogy mi a baj. Azt mondta, nem érti, mi történt itt. Na, mondom én sem értem, hogy hol itt. Felém fordította a monitort és kérdezte, hogy emlékszem-e múltkori képre a petefészkeimről. Mondtam,hogy igen. Most fele annyi ciszta volt. Elmosolyodtam: ez a tea! Ő is meglepődött. Nem hitte, hogy tényleg ennyi befolyással van a szervezetre. Még egy jó hírt közölt, mégpedig azt, hogy tabletta sem kell, 5 nap múlva akció!

Életem leghosszab öt napja következett...

Több, mint egy hónap telt el, nem is gondolkoztam, nem görcsöltem rá. December elején úgy éreztem, meg fog jönni. Csak barnázgattam. Pár nap múlva megjelent az ismerős érzés, az álmosság, fáradtság. Ekkor kaptam csak észbe, és már kezdett megremegni minden porcikám, minden kis atom bennem.

December 18-a volt, pontosan a megbeszélt határidő vége. Aznap mondtam páromnak, hogy vegyen egy tesztet hazafelé jövet. Nem bírtam reggelig várni, délután azonnal teszteltem. Nagyon-nagyon halványan, de ott volt az a bizonyos második kis csíkocska. Annyira megörültem, hogy saját magamat öleltem meg először!

Nagy volt az öröm, a félelem, az izgalom.

Már a legelején megmondtam a dokimnak, hogy én nem fogok terhesvitaminokat szedni, nem akarok gigantikus babát megint, mert én szülni fogok, ha tetszik neki, ha nem. Első fiammal 30 kilót híztam. Sajnos Szerbiában nagyon ritka esetekben engedik hüvelyi úton szülni császár után a kismamákat. Szinte már egy íratlan szabály az, ha az első gyereked császárral született, akkor a másiknak lehetőséget sem adnak természetes úton megszületni.

Ezt én nem akartam csak úgy elfogadni. Sok-sok emberrel vettem fel a kapcsolatot. Nővérekkel, dúlákkal, orvosokkal. Az én dokim megmondta a legelején, hogy ő nem engedi , hogy természetesen szüljek. Mondtam neki, hogy oké, én már csak akkor fogok bejönni a korházba, amikor kint a baba feje, talán csak nem fogja visszatolni... 😊

Újvidék volt az első célom. Ott különböző karakterű emberekbe botlottam. Volt egy szülészeti nővér, aki kimondottam ellenzi ezt a trendet, hogy császár után szülés, „„mégis mit képzelek magamról” hozzáállással. Az orvosok közül egyik sem támogatott ebben, egy kivéltelével. A baj csak az volt,hogy ő már nyugdíjas. Újvidék kihúzva.

Belgrádban keresgéltem ismerősökön keresztü, de itt is csak ellentmondásokba ütköztem. Már több orvossal is konzultáltunk. Kezdtem elveszíteni a reményt, belenyugodtam még egy nagyon rossz élménybe: a császárba.

Végül egy nagyon kedves zentai kórházban dolgozó nővérnek köszönhetően eljutottam a zentai szülészet egyik legelismertebb doktornőjéhez, aki azt mondta, hogy van rá esély. Újra fellobbant bennem a remény lángja. Elementem a vizsgálatra, de végül sajnos ő sem vállalt el. Talán, ha elejétől kezdve ő vezeti a terhességem, megpróbálhattuk volna, de így, hogy 100 km az út Zentáig, ha megindul a szülés, nagyon rizikós. Több ok miatt is az akció lefújva.

Az itteni orvosom természetesen programozott császárra készült. Én szerettem volna vármi, hogy legalább meginduljon a szülés. Pontosan 39. hétre írta be a dátumot. Előre megbeszéltük, hogy spinális érzéstelenítést kérek, mert az altatást nagyon rosszul viseltem. Szerettem volna én is megélni azt, hogy halljam felsírni a babám, hogy láthassam, amikor megszületik,hogy ott legyek, ott lehessek éberen. Szerettem volna betölteni az ürességet a lelkemben, amit az előző császár hagyott ott köszönés nélkül.

Eltökélten vágtam bele. Sokan akartak lebeszélni, mondván, milyen veszélyes is, zsibbadás, fejfájás követi. Viszont jobb hatással van a babára is az ilyen fajta szülés.

Eljött az idő. Egy nappal a terminus előtt be kellett feküdnöm a korházba. Vérvétel, ctg, stb. Vizit után elmondta a dokim, hogy minden rendben van, ebéd után már semmit ne egyek, inni is csak este 8-ig szabad, utána csak 1-2 kortyot, ha nagyon muszáj. Reggel én leszek az első. Érdekes, hogy most a beöntést senki sem emlegette, meg is örültem neki. Aznap éjjel nem birtam aludni. Borzasztó meleg volt, minden fél órában pisilni mentem. Valamikor hajnalban jött a nővér, Murphy törvénye szerint pont, amikor megszunnyadtam. Ébresztett, hogy ideje menni beöntésre. Rosszabb ébresztésre nem is számíthattam.

Vizitkor a dokim mondta az aneszteziológusnak, hogy spinális lesz és, hogy kezdhetik is az előkészületeket. Műtét előtt alá kellett írnom a beleegyezési papírokat. Először a szülőszobába mentük, feltették a katétert, ami ismét borzalmasan fájt. Onnan átsétáltam a műtőbe, ahol rögtön a szükséges előkészületeket vitték véghez. Ismét reszekettem, hideg volt, izgultam... Felültettek a műtőágyra, és mondta az anesztes, hogy dőljek előre, amennyire csak bírok, és ha lehet, ne mozogjak, lazítsam el az izmaimat.

Jött az első szúrás a gerincbe, sikertelenül. Jött a második, sikertelen. Harmadik, sikertelen... Már kezdtem szédülni. Jött a negyedik szúrás, ismét sikertelen. Éreztem, hogy hányni fogok. Ötödik, sikertelen. Mondtam, hogy mindjárt elájulok. Ekkor mondta az anesztes, hogy még csak egyszer próbálhatjuk meg, ha nem megy, akkor elaltat. Na neeee! Csak azt ne, könyörgök. Minden erőm összeszedtem, becsuktam a szemem, nagy levegőt vettem, és csak annyit mondtam magamban, hogy „„nem így beszéltük meg”. Minden istenhez imádkoztam (még akkor is, ha nem vagyok hívő). Jött a szúrás, és a mondat, ami a legsimogatóbb volt abban a pillanatban: Ez az csajszi, sikerült!

Lefektettek, letakartak, szinte azonnal éreztem a forróságot, ahogy elönti a testem melltől lefelé. Jöttek is az orvosok, nővérek. Az anesztes orvos egy angyal. Végig beszélgettünk, viccelődtünk, a dokim énekelt is, nagyon kellemes hangulat volt. Végig mesélték, hogy mi történik, mit csinálnak. A legszebb pillanat az volt, amikor mondták, hogy mindjárt kint a baba. Nem sokkal azután hallottam azt a kis nyarvogó hangot, a legszebb hangot, a legszebb sírást, amit valaha is hallottam. Sírni kezdtem én is, akkor levette a maszkot az arcomról a nővér, és odahozták megmutatni. Életem legeslegszebb pillanata volt.

08:46-kor, 3300 grammal és 50 centivel megszületett második kis csodánk, Dušan.

Amikor minden befejeződött, bevittek a szobámba. Modern a felszerelés, a császáros szobákban elektromos ágyak vannak. Nagyon kicsit emelték meg, hogy ne feküdjek teljesen vízszintesen. Nem szabadott emelni a fejem, csak lassan jobbra-balra fordítani. Hívtam a férjem, aki gyorsan ott is termett az ablaknál. Nálunk (Zomborban) nincs látogatás, csak ablakon keresztül lehet kommunikálni, a babát pedig TV-n keresztül mutatják a hozzátartozóknak. Aztán odahozták nekem, megmutatták, hogy kisfiú, lefotóztak, kicsit összebújtunk. Próbáltam cicire tenni, de nem ment, aludt.

Vártam, hogy mi fog történni, de sem zsibbadás, sem fejfájás, egyáltalán semmi mellékhatást nem éreztem. Pár óra múlva fel kellett állnom. Ez új volt a 3 évvel azelőtti szokáshoz képest, amikor csak 3. nap állhattam fel. Segítettek a nővérek. Pár lépést meg is tehettem. Fájt a sebem, de érdekes módon nem annyira, mint az előző császár után. Pár óra után ismét fel kellett állnom, letusolni, rendbe hozni magam. Itt minden szobának van saját fürdőszobája. 3, 4 és 5 ágyasak a szobák. Külön elválasztva a császárral szülők a természetesen szülőktől. A kaja isteni. Most a nővérek is, szülésznők is nagyon kedvesek voltak. Nagyon jó élmény volt (kivéve a beöntést meg a katétert). Második nap valamikor hajnali 2-kor hozták oda a fiamat szoptatni, és akkor már teljesen jól ment. A tejem is megindult eszméletlen mennyiségben. Ott is maradt velem, végre.

Harmadik nap reggel már úgy pattantam ki az ágyból, mint akinek semmi baja nincs. 6. nap már jöhettünk is haza. A felépülés százszor könnyebb volt mint, az elsővel. Az első fiam születése után két héttel is nehezen tudtam kikelni az ágyból, második császár után 10 nappal már nagytakarítottam itthon.

Itthon várt a nagytesó apával, és a nagyival. Sírtam örömömben, és amikor kettőjükre nézek hihetetlen boldogság tölti be a testem és lelkem minden részét. Hálás vagyok, hogy nem hamarkodtam el annó, hogy hallgattam a megérzéseimre, hogy pont akkor találkoztam azzal a lánnyal.

Végezetül csak egy összehasonlítást tennék a két szülés között. Az első katasztrófa, a második egy szép élmény volt. Így, utólag visszatekintve, ha az első szülésem ilyen szépen zajlott volna, mint a második, talán meg se kívánom a természetes szülés lehetőségét.