Gyermekünk születése életünk egyik legvarázslatosabb pillanata volt. Ezt a fajta örömet az ember csak akkor tapasztalja meg igazán, amikor gyermeke napvilágot lát. Akármikor eszembe jut kicsi lányunk születésének napja, melegség önti el a szívemet. Ezt a napot néhány érdekes élmény előzte meg.

A kiírt dátum október 21-ére esett. Ez rendkívül izgalmasnak bizonyult a számunkra, ugyanis október 20-án van a házassági évfordulónk, férjem édesanyja október 22-én, édesapám pedig 23-án ünnepli a születésnapját. Bíztunk benne, hogy egyik eseménnyel sem esik egybe.

Egy héttel a terminus előtt, október 14-én elmentem vizsgálatra, ahol a nővérke azzal fogadott, hogy a kezelőorvosom betegszabadságon van. Abban a percben minden elsötétült előttem, de a nővér hozzátette, hogy a doktor úr a következő héttől már szeretne dolgozni. A rendelőben megcsinálták a ctg-t, majd kiküldtek a kórházba a szülészeti osztályra, hogy egy szakorvos nézze meg és véleményezze. Azt mondták, hogy minden rendben van, ha nem indul be előbb a szülés, jöjjek el egy hét múlva vizsgálatra. Hozzátették, hogy ha bármilyen rendellenességet érzékelek, azonnal menjek ki.

Nem maradt más hátra, mint imádkozni és reménykedni, hogy a babóca megvárja, mire a doktor úr meggyógyul. Hogy az izgalom nagyobb legyen, férjem is gyakran látogatta az általános kezelőorvosát. Mindenképpen szerettük volna, ha a szülés apuka jelenlétében történne meg, de ehhez negatív torok- és orrtörletre, valamint székletmintára volt szükség. Nagyon nagy meglepetés ért bennünket, amikor az orrtötlet a Staphylococcus aureus nevű baktériumra pozitív lett. Amióta ismerem a férjemet nem volt beteg, mi ez most?! A férjem kezelőorvosa megnyugtatott minket, hogy az őszi időszakban ez egy gyakori jelenség és hogy ez könnyen, antibiotikummal és orrspray-el kezelhető. Nagy szerencsénk volt, hogy ezeket a vizsgálatokat a férjem időben kezdte elvégezni, így volt ideje kikúrálni magát, de tény, hogy minden második vagy harmadik napon ment a doktornőhoz, hogy utalót írjon ki neki törletvételre. Szerencsére, amire kellett, negatív lett, de hajszálon múlott a dolog.

Október 18-án, pénteken, felhívtam a nőgyógyászati rendelőt, hogy érdeklődjek a kezelőorvosom esetleges visszatéréséről illetve arról, hogy hogyan tovább. Közölték velem, hogy a doktor úr csak szerdán (október 23-án) kezd, úgyhogy hétfőn menjek ki a kórházba cuccostól, mindenestől, hogy megvizsgáljanak és ha szükséges, beindítják a szülést.

Terhességem alatt nem féltem a szüléstől. Mitől féltem volna?! Ez a legtermészetesebb dolog a világon. Mi, nők, úgy vagyunk megteremtve, hogy erre képesek legyünk, tudja nagyon jól a testünk, hogy mit kell csinálni. A nők szülnek amióta az emberiség létezik, mások megtudták csinálni, én miért ne tudtam volna?! Komplikáció esetében is tudtam, hogy ott lesznek a szakemberek, akik segíteni fognak.

Amikor mondták, hogy hétfőn menjek ki a szülészetire és lehet, hogy beinditják a szülést, pillanatnyi ijedtség fogott el, de aztán beletörődtem. Ha így kell, hogy történjen, nincs mit tenni.

Aznap este egy különleges fáradtság lett rajtunk úrrá, és meglehetősen korán feküdtünk le, ami nem jellemző ránk. Lehalkítottuk a telefonjainkat, hogy reggel senki ne ébresszen fel minket. Másnap, ugye, szombat volt, szerettünk volna sokáig aludni, majd délután elmenni a Zentai baba-mama klub által megszervezett „„Félkészülés a kórházi napokra” című előadásra, ezt követően pedig egy hangversenyre. Viszont, kislányunk úgy gondolta, hogy nincs szükségem efféle felkészítőre, izgalmasabb, ha élesben megy a dolog!

Reggel, október 19-én, fél 7 körül arra ébredtem, hogy minden vizes és meleg volt körülöttem. Először arra gondoltam, hogy lehet, hogy bepisiltem, mivel nem sokkal azelőtt felébresztett a vizelési inger, de a fáradságtól nem volt erőm kikelni az ágyból. Ellenben, felmerült a gyanú, hogy lehet, hogy a magzatvíz folyt el. Felébresztettem a férjemet, aki azonnal elkezdett öltözködni, készülődni, hogy vigyen a kórházba. "De mi van, ha csak bepisiltem?! Tök hülyének fognak nézni!"- mondtam én. "Azt mondták, ha bármi rendellenességet tapasztalsz, azonnal menj ki, nem? Te nem szoktál bepisilni, úgyhogy számomra már ez is rendellenes!"- válaszolta a férjem. Persze, amint kikeltem az ágyból, elkezdett ömleni belőlem a víz, és mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. A parkett, a csempe, a rongypokróc, minden tiszta víz lett, mi pedig csak röhögtünk, mert abban a percben ez egy nagyon vicces helyzet volt. Tükörbe néztem és elfogott a pánik: borzasztóan zsíros volt a hajam, mivel pont aznap terveztem mosni. Mi legyen most?! Azt olvastam, ha elfolyik a magzatvíz, legjobb azonnal kórházba menni. Kinyitottam hát a fürdőszobaszekrényt és elővettem a száraz sampont. Ideiglenes megoldásnak jó lesz, gondoltam.

Vígan, énekelve mentem ki a kórházba. Nem éreztem semmi félelmet, hanem csak örömet, mert tudtam, hogy hamarosan a karjaiamban tarthatom a kis csöppséget. A vérnyomásom tökéletes volt: 120/80. Meg is jegyezte a szülésznő: "Anyuka, maga nem ideges!" "Mitől lennék ideges?"- kérdeztem vígan. "Igaza van, hisz ezt várták!"

A magzatvíz elfolyt ugyan, de nem voltak fájásaim. Néhány óra várakozás után beindították a szülést, de ahogy jöttek a fájások, úgy el is múltak. Délután fél 5 körül újra felfektettek a szülőasztalra és újra kaptam oxytocint, ekkor valósan beindult a szülés. 18h-kor lejárt a szülésznő munkaideje és jött a váltás. Múlott az idő, egyre erősebbek voltak a fájások, de én nagyon lassan nyíltam. Azt gondtam, hogy a doktornő munkaideje 20h-ig tart és egy kicsit megijedtem. Épphogy megismertem őt, és egész nap követte a helyzetemet, sokként ért volna, ha a szülésem legnehezebb részénél más valaki lenne jelen. Gondolataimat hangosan is kimondtam: "Remélem, meglesz mielőtt a doktornőnek is lejár a munkaideje." A szülésznő nevetve válaszolt: "Na, csak az tekerne be, ha reggel 8-ig nem lenne meg! De biztos, hogy meglesz!"

19 óra körül behívták a szülőszobába fáradt és éhes férjemet, aki reggel óta hűségesen várt erre a pillanatra. Szegény egy falatot sem evett egész nap, félt elhagyni a helyszínt, mert attól tartott, hogy lemarad a lényegről. Nagyon megörültem neki, ő hozta nekem az erőt és a megnyugvást. Biztonságban éreztem magam.

A fájások egyre erősebbek voltak és egyre gyakrabban jöttek. Végül eljött a kitolás pillanata. Férjem hideg vízzel borogatta izzadt arcomat és közben bátorítóan mosolygott rám. Szemében láttam a szeretet és a bizalmat. Ha erőt kellett merítenem, elég volt csak ránéznem. De volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy teljesen kimerültem. Ránéztem a férjemre és mondtam: "Nem bírom tovább!" Ő pedig mosolyogva bíztatott: "Dehogynem bírod! Ügyes vagy te!"

És valóban. Ezt követően, nyomtam még egyet, és pontban 20:30-kor, mint Superman (vagy inkább Freddie Mercury?!), felemelt jobb kézzel a feje mellett, kibújt a kislányunk, aki azonnal felsírt. Olyan volt, mint egy álom, amikor a mellkasomra tették és megpillantottam őt. Gyönyörű hosszú nőies körmök, tiszta bőr, formás kis test... Mint egy játekbaba... A boldog apuka büszkén vágta el a köldökzsinórt.

Amikor elvitték őt megfürdetni, férjem észrevette, hogy egy kicsit hegyes volt a baba feje. Én tudtam, hogy ez normális, de ő kétségbeesett és megkérdezte: "Elnézést, de csűcsös a baba feje, ez el fog múlni?" A nővérke és én is nevetve megnyugtattuk, hogy igen. Miután bevarrták a vágást, mi hárman, az újdonsült kis család, együtt töltöttünk boldog két órát a szülőszobában. Nem győztük csodálni azt a kis teremtést, aki kilenc hónapig a pocakomban lakott és most itt van, láthatjuk őt, gyönyörködhetünk benne!

Amikor eljött az idő, férjemet hazaküldték, engem pedig lábra állítottak és bevezettek a szobába, majd nemsokára kicsi lányomat is behozták mellém.

Kislányunk születése volt a legcsodálatosabb ajándék, amit kaphattunk az élettől az első házassági évfordulónkra. Büszkén meséljük mindenkinek ezt a számunkra leggyönyörűbb történetet.

Epilógus: Mivel igen sokáig vártunk arra, hogy beinduljon a szülés, a nap folyamán a szülésznők számtalanszor feltették a kérdést, amely aztán egész éjjel a fülemben csengett: "Vannak fájásai?"