Császárral szültem. Nem kiszedték belőlem a gyerekem, szültem. Császáros anyukaként, császárnőként, sokszor tapasztalom, hogy mennyire negatív a kicsengése nálunk, hogy mennyi bántás hagyja el mások száját, amit talán nem is direkt mondanak, és, hogy egy császáros babára is mi mindent képesek ráhúzni már ilyen pici korában. Nagyon sok ilyen butaságot hárítottam vissza saját magamról is, és a babámról is.

Legutóbb amit kaptam, "végülis, most lenne hat hetes, ha nem szedik ki", komolyan mélyen elgondolkodtam azon, hogy hiába hárítom, azért mindig egy apró kis szelet betalál, ami bánt, ami fáj.

Úgy gondolom, hogy minden okkal történik, és ha valakinél úgy hozza az élet, hogy császárral szüli meg a babáját, attól még ugyan olyan jó anya, mert nem, de tényleg nem ez határozza meg az ember jellemét, sőt, a baba jellemét sem.

És, hogy miért alakult így, úgy gondolom, senkinek semmi köze hozzá. Sokszor éreztem, hogy nekem magyarázkodnom kell emiatt, hogy miért így, sőt, volt olyan is, aki szinte számonkért...

És talán pont a társadalom hozzáállása miatt nehéz sok nőnek feldolgoznia azt, ha valamiért neki is "úgy" alakult.

Ne bántsuk egymást, és mielőtt megjegyzéseket tennél, még ha ártalmatlannak is tűnik, gondolkodj el azon, hogy az a másiknak lehet, hogy fáj, és ő saját magában nem biztos, hogy olyan könnyedén fel tudja dolgozni a szavaid, mint amilyen könnyedén a szádat elhagyják.

A császármetszés a legtöbbünk esetében a baba életben maradásának a záloga, nem pedig kényelmi szempont, és a mi babáink is megszülettek, a mi babáink is csodálatosak, és mi is a világ legjobb anyukái vagyunk a gyermekünk számára.