Nagyon távoli eseményekhez nem megyek vissza, de az előéletemről említést kell tennem. Első gyermekünk 2013 januárjában született. Nagy fájdalmamra császármetszéssel. Egyáltalán nem készültem erre az opcióra, soha nem gondoltam volna, hogy nem tudok szülni. De nagyon úgy festett… Közepes vajúdás után, eltünt méhszájjal vittek a műtőbe, mert a medencémen nem tudott „„csak úgy simán” áthaladni a lányom feje. Gondoltam, jó nagy bébi, aztán dehogyis! Ugyan nem volt pici a maga 3770 grammjával, de azért nagyobbra számítottam, mivel vele is, akárcsak második lányommal, méretes pocakot növesztettem.

Kis idő elteltével egyre jobban foglalkoztatott az oka annak, hogy mi miatt nem tudtam megszülni őt. Tehát a szülés, VBAC (császármetszés utáni hüvelyi szülés - vaginal birth after cesarean) témával már 2013 óta foglalkozom.

Közben 2014-ben bejelentkezett hozzánk egy kis angyal, aki sajnos nem maradt a pocakomban, így 2 év munkát követően láttunk hozzá ismét a babaprojektnek. Második kislányunk, ahogy meg volt írva, első próbálkozásra ránk talált és minket választott szüleinek. Ekkor én már bőven fel voltan vértezve tudással VBAC téren, tudatosan gyűjtöttem be az információkat és terveztem/szerveztem meg az Ő születését. Igyekeztem összehangolni a saját lehetőségeimet a kórház adta lehetőségekkel.

Már évekkel előbb jó hírét hallottam egy fiatal orvosnak, akiről kiderült, hogy ismerősöm is a kíséretében készül császár után szülni. Augusztusban, az éves rákszűrés alkalmával ismerkedtem meg vele, ahol első pillanatra nagyon jó benyomást tett. Szimpatikus, közvetlen, precíz orvos - így ítéltem meg akkor, és most is. Akkor már a méhszájamat látva hozzátette, hogy valami hormonális változás történhet a szervezetemben… És valóban, megerősítette a megérzésemet, hogy második csemetém ágyazódik be éppen a méhembe.

Megfogadtam, hogy visszamegyek hozzá, ha tényleg várandós leszek, és elmondom neki minden elképzelésemet és vágyamat a szülésemmel kapcsolatban. Közben csendben figyeltem kedves ismerősöm várandósságát és vártam a szülését, hogy ezzel is megerősítést kapjak, hogy jó szakembert választottam. Eljött az idő, a barátnőm megszült, sikeres VBAC. Olyan boldog voltam, nagyon szorítottam nekik!

Az orvosom a gondozás során végig támogatta a terveimet. Életmódbeli javaslatokat tett annak érdekében, hogy minél nagyobb eséllyel induljuk. Én ezeket el is fogadtam. Mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy a vágyam teljesüljön, és végre szülhessek. Említette, hogy ne hízzak sokat a szülés, és a baba méretei miatt sem, rendszeresen tornázzak. Javasolta az alternatívákat. Ettem, ittam és tettem mindent (málnalevél-tea, datolya, lenmag, homeopátia, gátmasszázs, szeretkezés), ami előre vihet. Szóval tényleg nem bíztam a véletlenre. Szülésznőt ajánlott, akivel már az első trimeszterben felvettem a kapcsolatot. Ő egy nagyon jó döntés volt. Fiatal, ambiciózus, tudja a dolgát, olyan volt, mintha 10 éve ismerősök lennénk. Első pillanattól egy hullámhosszon voltunk. A várandósság során többször is találkoztunk személyesen, és online is tartottuk a kapcsolatot. Ettől függetlenül azért az élet gördítette az akadályokat. A minimális hízásom ellenére a babócám már a 19. heti genetikai ultrahangon is 2 héttel nagyobbnak mutatkozott. Végig intenzíven fejlődött és a saját testemhez képest (150 cm magas vagyok), a külvilág számára ijesztő és óriási méretű pocakot növesztettem. Abban reménykedtünk, hogy talán előbb fogant kicsivel és az érkezésénél sem fogja kivárni a terminus napját. Bár a lelkem mélyén tudtam, hogy nem így lesz, mert egészen pontosan vissza tudtam idézni a fogantatását.

Teltek-múltak a hetek, a pocak egyre nagyobb lett. Február közepéig dolgoztam a munkahelyemen, akkor 29 hetes voltam, és már akkor is nagyon nehéz volt cipelni a szétnyílt hasizmaimmal. Pocaktartó övet vettem és a tornát ennek ellenére sem adtam fel. Nehéz két hónap következett ezután, testileg is és lelkileg is. Egyre nehezebben mozogtam, bár olykor erőre kaptam. Közben készültünk lányunk fogadására. Kialakítottuk a kis kuckóját. A lelki kondicionálásomat sem hanyagoltam el. Amikor csak lehetett, olvastam, relaxációs zenét hallgattam és ráleltem néhány zenére, ami kimondottan felüdítő volt számomra. Elterveztem, hogy ezeket a szülőszobára is magammal viszem.

Március végétől CTG-re jártam, mert azt gondoltuk, előbb jön a kicsi. Közben egyik-másik héten a méhszájamat is ellenőrizte az orvosom. Hétről-hétre haladtunk előre, először csak felpuhult, majd a külső méhszáj nyílt, végül a nyakcsatorna teljes hosszában nyitott volt, már a nyákdugó is távozott, de a szülés még mindig nem indult be. Úrrá lett rajtam a bizonytalanság, nem voltak jósló fájásaim, de még csak nem is keményedett a hasam, csak növekedett. Sokszor negatív gondolatok is hatalmukba kerítettek. Hogy fog kiférni? Mi van, ha nem bírja a hegem? Nem is sorolom... Szerencsére mindig visszatértem a kijelölt útra.

Terminusom május 1-je volt. A kiskönyvembe 6-át írtunk, hogy időt nyerjek. Nem bírom ki addig! Közben kaptam a negatív kommenteket. Ismerős, ismeretlen megszólt a pocakméretem miatt. Tudtuk, hogy nagy baba lesz, de a férjem és a segítőim egyszer sem tettek olyan megjegyzést, hogy nem fog menni. Lelkileg zuhantam lefelé, majd egy jó kis sírás után újra felkapaszkodtam. Az járt a fejemben, hogy nem adhatom fel, most nem! Nincs több esély. Ezért a szülésért most kell küzdenem. Utoljára április 26-án voltam CTG-n, ahol az orvosom azt mondta, hogy május 5-én menjek a következőre, tehát bőven túl a valódi terminusomon. Hmm, gondoltam magamban, tényleg nem viccelt! Nem siettet, nem akar befektetni, még annak tudatában sem, hogy egy 4,5 kilós gyereket cipelek a császáros méhemben.

Ekkor történt valami, átértékeltem ismét a helyzetünket. Ezt akartam: időt, nyugalmat. Meg is kaptam, tehát elégedett lehetek. Új forgatókönyvet állítottam össze. Nem szedtem tovább semmit: elég volt a teából, a datolyából és a bogyókból. Inkább sütöttem egy jó kis almáspitét. Készültünk a majálisra, közben egy kedves dúla ismerősömmel beszéltem meg, hogy másnap fogad egy masszázsra és egy kis lelki támogatásra. A majális után esti rituálé következett. Nagylányom fürdetése, vacsora, a család készül az ágyba, játszás, mesenézés. Közben Pocaklakóm vadul rugdalózott. Feltűnően aktív volt, csak úgy ugrált az a hatalmas pocak, nagylányom meg nagyokat kacagott rajta. Csendben megjegyeztem a férjemnek: figyeld meg, „„kirúgja a zacsit”, bár magam sem hittem el, amit mondtam. Hányszor tettem már hasonló megjegyzést... Esti altatás után jött a szokásos gátmasszázs, majd én is álomba szenderültem.

Éjfél után pár perccel ébredtem, ellenőriztem az idő múlását és nyugtáztam, hogy elsejei gyerek már nem lesz. Hamarosan egy puffanó hangra lettem figyelmes. Hmm, ez vajon mi lehetett? Ekkorát rúgott a medencémbe? Felkeltem és elindultam a fürdőszoba felé. Ahogy a járólapra értem, elöntött a magzatvíz. Gyorsan tódult, hatalmas mennyiség. A wc-re ültem, majd ott is távozott egy hasonló adag, ezután még 4 nagy törölközőt áztattam el. Felébresztettem Apát, hogy eljött az idő. Kis ideig csak ültünk az ágy szélén és próbáltuk felfogni. Tudtuk, hogy amíg nincsenek fájások, nem megyünk sehová, ez a férjemnek is világos volt, mert már előzőekben sokat beszéltünk róla. Nem telt el 10 perc, és máris megkezdődött: volt néhány 4 perces fájás, majd gyorsan 3 percesre váltott. Ekkor már felhívtam édesanyámat, hogy induljon el, ő vigyázott a nagytesóra. 1 óra múlva megérkezett, akkorra már felerősödtek a fájások. Közben a szülésznőmet is ébresztettem, hogy itt az idő. Hajnali 2-re a klinikán voltunk, és 2 percenként jöttek a fájások, a méhszájam 4-5 cm. Ennek nagyon örültem.

Csendes volt a szülőszoba, félhomály, nem volt bennem félelem. Rövid felvételi dokumentáció után elfoglaltuk az egyik családi szülőszobát. Ugyanazt, ahol első lányommal vajúdtam. A szülésznőm kérdezte, hogy szeretnék-e másikba menni. De ott, akkor, úgy éreztem, hogy nem. Ott kell szülnöm, mert 4 évvel ezelőtt ott valamit nem fejeztem be. Most lezárhatom azt a szobát.

Pár perc CTG következett. Intenzív hosszú fájások, a baba szívhangja rendben. Vénát biztosítottak a protokoll miatt, de csak szükség esetére volt fenntartva. Nem kaptam sem gyógyszert, sem oxiticint, sem fájdalomcsillapítót. Fájáskor állva vajúdtam, fájásszünetben a labdára ültem pihenni. Teltek-múltak az órák. Fáradtam, ettem, ittam, dúdoltam a kis dalomat: „„hagyom, hadd menjen, hagyom, ne szenvedjek… egyszer majd felkel a nap és megsimogat... tudom, küzdeni kell…szép lesz.”

Nagyon fájt, elképesztően fájt, ilyen fájdalmat még sohasem éreztem. Csak arra gondoltam, hogy ez azt jelenti, haladunk, és, hogy nem adhatom fel. Lefeküdtem, a méhszáj 8-9 cm. Kettétörik a medencém. Kiabáltam, talán ordítottam is. A szülésznő hozott kéjgázt, de csak elbódított. Rettenetesen fájt, ekkor már eltűnt a méhszáj. Tudtam, hogy nincs minden rendben. A pocakomra néztem és láttam, hogy magasan van a popsija. Hiába tágultam ki, mint az első szülésemnél, a feje nem tud áthaladni a kismedencémen. Ők is látták, én is láttam… Nyugtattak, hogy nincs baj, várunk. Tudtam, hogy nem adhatom fel. Kértem, hogy állítsanak fel. Az ágyra térdeltem - nem jó, felálltam - nem jó, a labdára ültem - nem jó. Sehogy sem jó, meghalok, szétesek, remegek. Visszafektetnek az ágyra. Eltelik még valamennyi idő, az ablakra nézek és látom, hogy feljött a nap. Mint, ahogy megálmodtam, ahogy a dalban éneklik. Felkelt a nap, de Ő még nincs a mellkasomon. Ebben a percben feladtam. Nem tudom megcsinálni. Vigyenek a műtőe! Hangos voltam, nagyon fájt, ekkor már a fájások összeértek. Számtalanszor bocsánatot kértem, mert hangos voltam, mert feladtam. Egy kicsit ők is feladták. Elkezdtek készíteni a műtétre. Beletörődtem. Gyorsan történt minden. Egy idősebb orvos jelent meg, hogy megnézzen, neki kellett volna engedélyezni a császárt. Megvizsgált. Annyit se mondott, szia, helló. Nem érdekelt, tudtam, ki ő, csak mondja már rá, hogy itt a vége. De nem tette. Összesúgtak, nem tudtam mi történik. Ő alul vizsgált, az orvosom a hasamnál volt.

Megkértek, hogy nyomjak teljes erőmből. Egyik a hasamat nyomta, másik a méhszájamat igazította. Ordítottam ismét és nyomtam teljes erőmből. Azt hittem, belepusztulok. Átnyomták a fejét a medencémen. Közölték, hogy nincs császár, szülünk. Eközben én: „„de én már nem akarok szülni”.

Jöttek a fájások, talán tolófájások voltak. Nincs mese, nyomnom kell. Nyomtam, egy fájás alatt 3 levegőcserével. A szülésznő a gátamnál, az orvosom a hasamnál segített. Sokat nyomtam, talán 5-6-szor, mire kijött a feje. Előtte közölték, hogy kelleni fog a gátmetszés, nagy a feje. Ekkor már mindegy volt, rábólintottam, legyen. És a következő pillanatban már ki is csusszan a lányom feje. Megfogtam, meleg volt és puha. Ekkor már nem fájt semmi, néhányat nyomtam és kicsusszant a teste is. A hasamra tették, sírtam. Hihetetlen volt az egész, ez tényleg velünk történik. Simogattam a kis magzatmázas fejét. Pihegett, nyöszörgött a mellkasomon. Annyira megható volt. Közben egy hatalmas méretű méhlepény is távozott. Rövid idő után egy csecsemősnővér rendbe tette, lemérte. 4560 gramm, 53 centi és 37 centi fejkörfogat. Mindenki megdöbbent a méretein, én magam is. Tudtuk, hogy nagy baba lesz, de ezt álmomban sem gondoltam volna. A doki összevarrta azt a pici gátmetszést, egyéb sérülést nem szenvedtem. Közölték, hogy már nem kötelező a hegbetapintás. Így ezt passzoltuk is gyorsan.

Eljött az idő, hogy átmenjünk a megfigyelőbe, ahol a család eltöltheti az első 2 óráját együtt. Hamarosan bebizonyosodott, hogy nekem ez a saját lábamon nem fog menni, így kocsiban toltak át. Ott megkaptuk Őt, aki az első pillanatban cicire cuppant. Sok óra telt el. Elfogyasztottam életem legfinomabb kórházi teáját és vajas pirítósát. A zuhanyzás következett volna, de ez sem jött össze, közel az ájuláshoz ismét az ágyban találtam magam. Egy palack infúzióval tuningoltak, kevés sikerrel. A zuhanyzás nem valósult meg, a gyermekágyas osztályra toltak át. Mire rendbejöttem, aznap csak háromszor ájultam el.

Ott akkor, azt mondtam, többé nem szülök, sem császárral, sem hüvelyi úton. Most azt mondom, hogy minden pénzt, fáradtságot megért ez a tündéri baba és a gyönyörű, de fájdalmas és nem zökkenőmentes élmény. Mindenkinek köszönöm a támogatást. Minden jó szó, megerősítés, minden gondolat, érzés, amit a segítőimtől, családomtól, tőletek kaptam, hozzásegített ahhoz, hogy úgy legyen, ahogy lett. Függetlenül attól, hogyan került helyre a lányom feje, hálás vagyok az orvosoknak, hogy azt tették, amit tettek. Érzem, hogy nem sikerült volna, ha pusztán csak várunk a csodára.

Csoda született, egy csodálatos gyermek és mellette egy kicsit én is formálódtam. Talán egy kicsit más ember lettem, sokkal anyább anya, sokkal inkább nő, aki gazdagabbnak érezheti magát ezzel az élménnyel. Hálás vagyok a sorsnak, az életnek, hogy megadatott nekem ez a csodás család. Hálás vagyok magamnak a kitartásomért, még akkor is, ha nálam is eljött a feladás pillanata. Hálás vagyok, hogy kicsit büszke lehetek magunkra. Hiszen ez egy közös munka eredménye. Megcsináltuk!