Lilára színezte a ruhámat a kisfiam az anyák napja alkalmából készített rajzán, hiszen ő is tudta, hogy a lila a kedvencem, de akkor még nem tudtuk, hogy a koraszülöttek színe a lila.

Otthonszülést terveztem, hogy ne kelljen elválni három napra a kisfiamtól, és hogy a kislányom már születése napján megismerhesse azokat az embereket, akikkel életének meghatározó napjait fogja eltölteni. Ehelyett hetvenhárom olyan intenzív (osztályon megélt) nap következett, amilyenről előtte sejtésem sem volt, hogy el lehet viselni. Tudtam, persze, hogy az Isten nem tesz rám nagyobb terhet annál, mint amekkorát el tudok viselni, de az első napokba erősen kerestem, vajon mi az, amire tanítani szeretne.

Mindenbe belekapaszkodtam, amibe csak lehetett, először, és legerősebben, egy kis lila virágba, amelyet a férjem szakított nekem a zentai kórház melletti kertben. Ezt a virágot szorítottam végig a mentőkocsiban, amíg Újvidékre értünk, és ezt nézegettem azon a szekrénykén, ami a rajta, benne elhelyezett dolgokkal az otthont helyettesítette a kórházi szobában, amelyen hét másik anyukával osztoztam. Bár az első napokban mindenkinek azon keseregtem, hogy hat nő egy ilyen pici helyen, igazi tűzfészek – talán a tűz hevét enyhítettem tudat alatt a félreszámolással. Nagyjából három hét után tudatosítottam magamban, hogy nyolcan vagyunk, de akkor már más számok foglalkoztattak. A grammokat figyeltem meg minden reggel lopva. Lopva, mert az intenzív osztályon nincs idő az anyuka tájékoztatásával foglalkozni, így az inkubátor mellett elhelyezett kis szekrényke (ami ugyanolyan, mint a fent említett ideiglenes otthon) tetején lévő dokumentációról lehetett meglesni a baba aznapi súlyát.

Gyönyörű nyári napon született a kisbabám. A mentőkocsiból még fekve is szépen lehetett látni a tájat, a bárányfelhőket, a ragyogó napraforgómezőt. Otthonszülést tervezve azon aggodalmaskodtunk, hogy vajon tudjuk-e majd megfelelő időben értesíteni a belgrádi bábát, hogy időben megérkezzen hozzánk. A zentai kórházban (ahol nincs megfelelő feltétel koraszülöttek ellátására), majd a mentőkocsiban azon idegeskedett az orvos, hogy kitartok-e az újvidéki szülészetig. Kitartottam, ahogyan 73 napon keresztül kitartottam a másik újvidéki kórházban, ahova születése másnapján a babámat áthelyezték. Nem tudtam, hogy ilyen erős tudok lenni, erre ő tanított meg, ez a picinyke, 990 grammos kislány.

Szülés alatt két kérésem volt, az egyik, hogy változtathassak testhelyzetet, mert a fura ágyra, székre kifeszített testhelyzetet nem éreztem kényelmesnek. Ezt nem hallották meg, gyorsan és nyersen jött a válasz: Ne može! (Vagyis: Nem lehet! Egyébként ez az egyetlen szerb mondat, amelyet megtanítottam a kisfiamnak, amikor a feketicsi kútnál viccelődve kalapot akart vele cserélni egy idegen.) A másik fontosabb volt, azt sikerült is elérni. Azt kértem, hogy megölelhessem, megpuszilhassam a kislányomat. Picinyke lánykám három erőteljes fájás után robbant be a világunkba szeptember 29. helyett július 15-én tizenegy óra negyvenkét perckor. Azonnal köszöntöttem, mindenféle szavakkal próbáltam üdvözölni, tudatni vele, hogy mellette, vele vagyok, akkor is, ha most más, idegen kezek érintik, akik pillanatnyilag nálam jobban tudnak róla gondoskodni. Megpuszilhattam, még pár összefüggéstelen bátorítást mondhattam neki arra vonatkozóan, hogy most majd doktor bácsik és nővérkék fognak vigyázni rá, de anya is itt van, és már vitték is el. Ezután csak este kilenckor találkoztunk. Amikor ezt nyolc óra körül bejelentette a nővér, lezuhanyoztam, befontam a hajam, olyan izgatottan készültem, mint még soha egyetlen találkozásra sem.

Amikor piros takaróval takart piciny, piros testét megláttam, gondolkodás nélkül Bíborkának szólítottam (akkor még azt hittem, hogy a bíbor, a piros árnyalata – nem csak a számokkal volt zavar), énekelgettem neki valami rögtönzött dalocskát, kerekítőből pár mondókára futotta még az időből, és már búcsúzni is kellett. Amikor megtudtam, hogy reggel hét órakor viszik a tejet a babáknak, hajnali öttől sikerült összehozni 10 ml tejet. Sajnos később kiderült, hogy ezt valószínűleg nem kapta meg, de akkor nagyon erős megtartó erőt jelentett ez a cselekvés. Ahogyan arra az egy hétre is, amikor nem lehettünk együtt az enyhítette a tehetetlenség érzését, hogy fejtem, tejet csomagoltam, raktároztam. Az anyatej és a hangom lett a két meghatározó dolog, amelyekkel kapcsolódni tudtam az inkubátorban fekvő babámhoz. Minden találkozáskor, ami fájdalmasan ritkán és kevés időre történt, énekeltem neki. Utólag visszagondolva nem is tudom, hogy magamnak énekeltem-e, hogy elcsendesítsem a szívem zajait, vagy neki, amikor eleinte nem is lehettem biztos benne, hogy az inkubátoron átszűrődik a hangom. Mindenesetre azzal nyugtattam magam, hogy ha nem is hallja, biztosan érzi… Sok mindenben nem lehettem biztos, a puszta létben sem.

Imádkoztam, imát kértem barátoktól, papoktól, lelkészektől, pszichológusoktól. Mindenbe belekapaszkodtam. Könyvekbe főleg, azokba lehet a legjobban kapaszkodni. Meg a benne lévő mondatokba is. Gondolkodtam is, amikor volt néhány tiszta pillanatom, amikor épp nem borította el az arcomat a könny, a szívemet valami sötét aggodalom, hogy miként lehet az irodalomnak ekkora ereje, hogy néhány órára, amikor magamat már nem tudom hajamnál fogva kihúzni a helyzetből, Ő kihúz, sőt még fel is emel. Terék Anna verseit, Grecsó Krisztián novelláit, Bagdy Emőke írásait, Pierre abbé mély gondolatait, Beszédes István megzenésített versét receptre kellene írni. Meg a meleg vizes zuhanyozást is, hiszen a víz hangja erőteljesebb a sírásénál.

Persze a napi evangéliumot, Jelenits atya vasárnapi miséjét is (amely ebben a furcsa koronás világban már szombaton este elérhető volt online), mentálhigiénés képzést, művészettörténeti tanulmány írását, mindent, amit örömmel, kedvvel csinálunk, úgy, hogy közben még egy olyan tapasztalat is van, hogy telik, és nem pusztán múlik az idő. Minden olyan foglalatosság hasznos lehet, ami épít, megtart, fölemel. Ami pedig rombol, bosszant, dühít, szétszed, azt ki kell zárni, akkor is, ha az egy kedves barát kérdése, közeli rokonok telefonhívása.

Nyolcvan napot töltött a kislányom a kórházban, én hetvenhármat. Most, hogy picivel több, mint egy hónapja itthon vagyunk, úgy tűnik, hogy egy pillanat, egy borzasztóan kellemetlen, fájdalmas pillanat volt az egész. Hálás vagyok a férjemnek, a barátaimnak (különösen azoknak, akik mindenre finoman rátapintó figyelmességgel tudtak felém fordulni), a barátok ismerőseinek, munkatársaknak, ismerősöknek, mindenkinek, aki épp a legjobb pillanatban írt, gondolt, mondott értünk imát. Nem hittem volna, hogy végig tudom csinálni, most leszűrhetem, hogy hit nélkül, férj, barátok, kapaszkodók nélkül nem is tudtam volna.

A lila virág azóta is kísér, mert olyan erőteljes és összetett szimbólummá sűrűsödött, hogy a szirmait, illatát és hangját még sokáig fogjuk érezni, tanulni.