Első gyermekes anyuka vagyok. A kismanómat 37. hétre szültem, ma már 7 hónapos. A terhességem legelején kiderült, hogy pajzsmirigyproblémám van, ami miatt terhességmegtartásra kellet mennem, nem dolgozhattam. Rengeteg vérvételen túlestem. Teltek a hónapok, nagy lett a pocak. A 32. héten két ujjnyira nyitva voltam. Kicsit megijedtem. Szeretném leszögezni, hogy a fájdalomküszöböm nagyon kicsi, de ennek ellenére nem féltem a szüléstől, csak elképzeltem, milyen lehet.

37. héten reggel 7:30-kor nagy pukkanásra lettem figyelmes, elfolyt a magzatvíz. Fájdalmaim nem voltak. Úgy mentem a kórházba, mintha ez már tízszer megtörtént volna velem. Nagyon nyugodt voltam. Nyolckor már ctg-re kapcsoltak, megmérték a csípőszélességemet, majd ultrahangot csináltak. Ekkor már éreztem, hogy fáj. Levetkőztettek és felfektettek a szülőágyra. Nagyon fájt, megmozdulni is alig bírtam. Öt órát vajúdtam, ez idő alatt nem sírtam, de mire jöttek a tolófájások és nyomni kellett, elfáradtam nagyon, nem volt erőm. Egy szülésznő és egy babásnővér segített a hasamnál nyomni ki a babát. Ekkor elsírtam magam. A szülésznő nyugtatgatott, akinek minden elismerésem. 13:00-kor megszületett a kis csoda. Kérdezgettem, hogy minden rendben van-e a babával. Megnyugtattak, hogy igen és megmutatták. A szívem is mosolygott. Ezután 2 órát pihentem egy ágyon a szülőszobában, amjd eltoltak a szobába, átsegítettek a másik ágyra és tovább pihentem.

Nem kaptam el a babámat magam mellé, nem értettem, miért. Másnap vizitkor tudtam meg, hogy a fején két bevérzés alakult ki születésekor, s mivel kis súllyal született, így inkubátorba kellett helyezni. Másnap észrevettem, hogy mind a két szememben elpattant egy ér, véresek voltak a szemeim. Rögtön szóltam egy nővérnek, hogy mi a helyzet, és akkor mondta, biztosan szülés közben kinyitottam a szemem és azért történt.

Közben egy másik nővér hozta a babámat szopizni és egy meglepetés ért: nem nőtt meg a bimbóm. Két napig próbálkoztunk, hogy tudna szopizni, mert nem tudott rákapni. Harmadik nap az egyik babásnővér nagyon segítőkész volt, adott egy bimbóvédőt, hogy azzal próbáljam meg. Sikerül, tudott szopizni. Annyira boldog voltam, elpityeredtem. Az ötödik napon hazaengedtek minket.

Az első éjszaka szuper volt. A kis manóm átaludta az éjszakát. Jött a védőnénink, a manó nem gyarapodott, én megijedtem. Szopizott, de tápszert is alkalmazni kellett. A védőnő javasolta, hogy keltsem kétóránként. Így tettem, mivel meijedtem.

Teltek-múltak a napok. Belefáradtam, annyira, hogy nem emlékeztem, megetettem-e hajnalban. Reggelente hulla fáradt voltam, főzni sem volt energiám. Négy hét kellett ahhoz, hogy belejöjjek az anyaságba, megszokjam a dolgokat, megértsem, hogy a babámnak mikor mire van szüksége.

Körülbelül 2 hónapos koráig tudtam szoptatni, sajnos felfáztam és olyan orvosságot szedtem, hogy nem szoptathattam. Fejtem, de elapadt. Annyira akartam, hogy anyatejes legyen, de a sors nem akarta. Végülis egészséges baba.

Minden kismamának, aki első gyermekét várja, annyit mondanék, hogy nincs mitől félni. Anyává válni csodálatos. Egyszer minden nő átesik rajta. Mert mi, nők, egy új életet hozunk a világra, aki feltétel nélkül szeret minket!