A mi történetünk, amelyet több részletben osztok meg veletek, három éve kezdődött. Budapesten élünk már évek óta, de mindketten vajdaságiak vagyunk a férjemmel.

Több vetélésen estem már át és úgy tapasztalom, hogy ezt sokan tabuként kezelik. Nem mernek róla kérdezni, emiatt nem is igazán beszélünk róla. A történetünk megírásával szeretnék lépést tenni annak érdekében, hogy ez változzon. Beszéljünk róla, mert ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, nem csak velünk történt meg, erőt tudunk gyűjteni mástól, aki már ezen átesett. Beszéljünk róla, mert ez a gyógyulási folyamat része. Ahhoz, hogy fel tudjuk dolgozni a veszteséget, meg kell élnünk az ezzel járó érzelmeket, mert magától nem fog begyógyulni egyetlen seb sem. A velünk történtekre egy rögös útként tekintek, amit nekünk be kell járnunk.

2017. nyarán házasodtunk össze, már évekkel azelőtt egy véleményen voltunk abban, hogy nagy családot szeretnénk, 3-4 gyermekkel. Az esküvő előtt pár hónappal már nem „vigyáztunk”, úgy voltunk vele, hogy jöjjön a baba, amikor szeretne. Különösebb előkészületeket nem tettünk meg a gyermekvállalás tervezése előtt, minden évben eljártam szűrésre, a menstruációm rendszeres volt. A nyár végén egy ismerősöm javaslatára elkezdtem várandós vitamint szedni, ennyiben ki is merült az előkészület, nem görcsöltünk rá.

Ahogy hónapról-hónapra megjött a menzeszem, elkezdtem szomorkodni, hogy vajon nekünk mennyit kell várnunk a babára. Nem kellett sokat várni az első pozitív tesztig, 2017. novemberében késett pár napot a menzeszem, és egy halvány pozitív csík jelent meg a teszten. Boldogok voltunk, de nem rohantunk rögtön orvoshoz, olvastunk róla, hogy ilyenkor még fölösleges, elég, ha pár nap múlva megismételjük a tesztet. Eddig nem jutottunk, mert 3 napra rá erős görcsölés közepette megjött, ennyire erős még sosem volt, nagyon rosszul voltam, a munkahelyemről egyenesen a kórházba mentem. Az ultrahangon nem látszódott semmi, valószínűleg nem sikerült a beágyazódás. Erre az esetre nem tekintünk vetélésként, de már ez is sok mindenre megtanított. Nagyon stresszes volt akkor a munkahelyem, rengeteget túlóráztam, rendszertelenül ettem. Elkezdtem jobban figyelni magamra, hogy megfelelő körülményeket biztosíthassak a gyermekünknek. Akörül jártak a gondolataim, hogy valószínűleg emiatt történhetett. Szomorú voltam pár napig, de nem viselt meg különösebben ez az eset, bizakodva mentünk előre.

2018. márciusában ismét pozitívat teszteltem, ekkor már elég hamar tünetek is jelentkeztek, nagyon boldogok voltunk. Az 5. hétben jártam, amikor elmentünk nőgyógyászhoz, egyelőre csak szabályos petezsák látszódott az ultrahangon, menjünk vissza 3 hét múlva, akkor már többet fognak látni. A következő ultrahangra egyedül mentem, mert a férjemnek pár nappal előtte kificamodott a bokája, emiatt nem tudott elkísérni. Boldogan mentem a vizsgálatra, már nagyon vártam, hogy láthassam a magzatunkat. Pár perce folyt a vizsgálat, de nem mondott semmit a szonográfus, csak meredten figyelte a kijelzőt. Nem estem kétségbe, gondoltam ez a protokoll, lemér mindent és majd utána mondja a részleteket. Pár perc után megszólalt, hogy nincs szívhang, a magzat a 6. héten megállt a fejlődésben. Ekkor megszűnt körülöttem létezni a világ, nem tudtam felfogni, hogy ez hogyan történhet meg. Egy nőgyógyász azonnal tájékoztatott arról, hogy mi a következő lépés. Mivel semmi külső jele nem mutatkozott a vetélésnek, a műtéti befejezést javasolták, mivel akár több hétig is eltarthat míg magától beindul a vetélés. Zokogva hívtam a férjemet, egészen hazáig zokogtam a tömegközlekedésen, ilyen fájdalmat még soha nem éreztem. Egész életemben arra vágytam, hogy édesanya lehessek és ez egy pillanat alatt megszűnt létezni. Több napig nem tértem magamhoz, csak sírtam és nem értettem, hogy ez miért történik velünk. Másnap a férjem elkezdte körbehívni a kórházakat, hogy hol tudnak fogadni a műtétre, az állami helyeken 2-3 hét volt a várakozási idő, emiatt magánkórház mellett döntöttünk. Akkor azt éreztem, megbolondulok, ha még több hétig bennem kell lennie az elhalt embriónak. Sikerült gyorsan elintéznünk, 4 napra rá kaptunk időpontot egy magánkórházban, pont a férjem születésnapjára. Úgy éreztem, ennél szörnyűbb már nem lehet, pokolként éltem át azt a pár napot a műtétig. Reggel hánytam a műtét előtt, nem voltam jó passzban, de szerencsére gyorsan lezajlott, a férjem végig ott lehetett velem a szobában (a kificamodott bokájával ez nagy szerencse volt), délután pedig már mehettünk is haza. A műtét után kicsit megkönnyebbültem, viszont hatalmas űrt éreztem magamban. Azonnal választ akartam arra, hogy ez miért történt, mi az oka, mit tudunk megtenni azért, hogy soha többé ne következzen be újra.

A műtét után 1 hónappal visszamentem ahhoz az orvoshoz, akinél az 5. héten jártam. Kérdeztem, hogy milyen vizsgálatokat javasol, mi lehetett az oka, hogy az embrió nem fejlődött tovább, hogyan tudnánk a következő alkalommal ezt megelőzni, vajon hormonproblémáim vannak, ami eddig nem derült ki? Rengeteg kérdésem volt, viszont ő elintézte annyival, hogy ez gyakran előfordul, nincs magának semmi hormonproblémája, nem szőrös. 2-3 vetélésig nincs szükség a komolyabb kivizsgálásokra, pihenjünk 2-3 hónapot és kezdjük meg újra a próbálkozást. Engem ez nem nyugtatott meg, elkezdtem bújni az internetet, hogy milyen laborvizsgálatokat érdemes ilyenkor elvégezni és magamtól elmentem, hogy az „alap” dolgokkal tisztában legyünk. Voltam hormonvizsgálatokon, terheléses vércukorvizsgálaton, minden eredményem tankönyvbe illő értéket mutatott, de továbbra sem értettem, hogy akkor hol a baj. Időközben elkezdett refluxom lenni, ami sokszor elviselhetetlenné tette az amúgy is nehéz napjaimat, így azzal is elkezdtem járni az orvosokat. Vizsgálatról-vizsgálatra jártam, még gyomortükrözésen is voltam, mindent bevállaltam, csak kiderüljön valami, de ott sem találtak semmit. Sok időnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, a stressztől jött elő a refluxom, nem csak a vetélés miatt, a munkahelyi mindennapi nyomás is rányomta a bélyeget. Amikor ez tudatosult bennem és elkezdtem a munkahelyemen meghúzni a határokat, pár hét alatt a reflux is elmúlt.

Már nagyon vártuk, hogy leteljen a műtét utáni 3 hónap és újra próbálkozhassunk. Sokszor görcsösen számolgattam a napokat, hogy mikor van peteérésem, és katonásan vártam az együttléteket. Közben elkezdett rendszertelen lenni a ciklusom, ezt a műtétnek tudtam be, mondták, hogy szükség lehet pár hónapra a regenerálódáshoz, ez egyénenként változik. Év végére eljutottam arra a pontra, hogy elengedtem az orvosról-orvosra járkálást és a katonás rágörcsölést, egyszer már sikerült, fog következőleg is.

Közben a férjem teljes vállszélességgel mellettem állt, támogatott, de nem engedte, hogy bekattanjak. Biztatott, hogy megyünk előre és addig próbálkozunk, míg nem teljesül a közös álmunk, hogy szülők lehessünk. Sokszor nagyon nehéz volt neki is. Az én testemben zajlott le, de ez kettőnkről szólt. Neki is fájt a veszteségünk, de mindig tudott erőt önteni belém, hogy nem adjuk fel, lesz gyermekünk . Sokat beszélgettünk, sokszor az lendített át a mélyponton, hogy tudtam, bármennyire is megingott alattam a talaj, ő biztos pont az életemben és ott áll mellettem, bármi is történik. Szülőkkel és közeli barátokkal is tudtunk beszélni a veszteségünkről, sőt, ha távolabbi ismerős kérdezett rá, akkor is nyíltan beszéltünk arról, hogy min estünk át, nem kezeltük tabuként . A férjem mellett a legtöbb erőt talán az adta, ha olyan nővel beszéltem, aki szintén átesett már vetélésen, és tudta, hogy mi zajlik le bennem. Sokan azt tanácsolják ilyenkor, hogy ne görcsöljünk rá, következő alkalommal minden rendben lesz. Persze, mit mondanának, nem igazán tudnak mást, de ez sajnos nem segít. Amikor minden erőddel azért küzdesz, hogy gyermeked legyen, nem lehet nem rágörcsölni. Sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy el tudjam engedni a dolgokat, de ez nem megy egyik pillanatról a másikra, és ez az emberben kell, hogy megérjen, jótanácsra nem fog megváltozni .

A legnehezebb addig volt, míg el nem érkezett a születési dátum. Addig akaratomon kívül is eszembe jutott, hogy vajon hányadik héten lennénk, elképzeltem, hogy mekkora lenne már a pocakom, mennyivel más lenne az életünk, ha velünk lenne. Eljött az év vége, bíztunk benne, hogy az új év elhozza nekünk újból a csodát . Sikerült kevésbé borúsnak látnom a helyzetünket, és az volt a fő gondolatom, hogy nekünk ezt az utat kell bejárnunk és ezzel is tanít minket az élet .