Először is, ki szeretném hangsúlyozni, hogy nem a zentai kórházban szültem és nem az ott dolgozóknak szól a kritika, hogy félreértés ne essék.

A terhességem olyan volt, amit mindenkinek kívánnék. Azonnali pozitív teszt, semmi rosszullét, semmi túlsúly, semmi stria-csík, minden vizsgálat a legnagyobb rendben zajlott. Végigtáncoltam a lakodalmunkat, az Adriában úszkáltam, a kilencedik hónapig dolgoztam. Mindenki mondta is, hogy “na, neked biztosan könnyű szülésed lesz!”. Annak ellenére, hogy minden rendben volt, van egy kis hipochonder hajlamom és állandóan a netet bújtam különféle terhességi és szülési komplikációkról olvasva. A legnagyobb félelmem mindig a koraszülés volt.

Hát nem lett koraszülés. Túlhaladtam a meghatározott terminust. Innentől kezdve minden másnap kellet ctg-re járnom és azt mondták, ha egy hét eltelik a terminustól, be kell feküdnöm a kórházba. Egyébként elég érdektelenek voltak minden vizsgálat során, mindig csak azt mondták, hogy minden szuper, nem fogsz még szülni, mehetsz haza. Én hála az égnek, jól éreztem magam, egyedül jártam a vizsgálatokra autót vezetve, városban mászkáltam, csak már nagyon türelmetlen voltam.

Öt nappal a kiírt időpont után, kora reggel arra ébredtem, hogy görcsölget a hasam, enyhén ugyan, de ötpercenként. Kimentem a mosdóba és friss vért láttam a wc papíron. A kismama felkészítő órákon, ahova jártam, volt szó a nyákdugóról meg a magzatvízről, de vérzésről nem. Megijedtem, ébresztettem a férjem, hogy vigyen be a kórházba. A kórházi táskám már egy hónapja el volt készítve, porosodott a sarokban. Megvizsgáltak, ctg, megint lekezelően bánt velem a doktornő, azt mondta, a ctg nem mutat fájást, nem vagyok kinyílva, mehetek haza, a vérzés meg biztosan a tegnapi vizsgálattól van. Megjegyezném, hogy odáig egyetlenegy vizsgálat után sem volt vérzésem, úgyhogy biztos voltam benne, hogy nem attól van, főleg nem akkora mennyiségben. Kértem őket, hogy maradhassak, mert messze is lakunk a kórháztól és ott biztonságosabban érezném magam, mint otthon. Beleegyeztek, hogy maradjak.

Az orvosnő csinált egy ultrahangvizsgálatot és szerinte a baba méretei túl nagyok az enyémekhez képest, de megpróbáljuk a természetes szülést és, ha majd nem megy, akkor császároznak. Na ez a mondat már nagyon nem tetszett: “megpróbáljuk?”. Ez szülés, nem játék!

A fájásaim egyre erősebbek voltak, már nem bírtam ki toporgás, sziszegés nélkül. Az egyik nővér rámszólt, hogy ne fújtassak úgy, mint egy gőzmozdony, mert kiszárad a szám és, hogy a kismama iskolában rosszul tanítják a légzéstechnikát, nem úgy kell azt csinálni. Hében-hóban megvizsgáltak, a válasz mindig az volt, hogy nem fogok még szülni, meg, hogy ez még semmi. Egyedül voltam a szobában, néha, ha hívtak vizsgálni vagy enni, csak odakiabáltak a folyósóról, mint egy kutyának. Eljött a lámpaoltás ideje. Mondták, hogy pihenjek, aludjak, mert kelleni fog az erő a szüléshez. Aludtam én volna, de épp, hogy szemere jött az álom, ordítottam fel a fájdalomtól, mostmár 3 percenként. Mondhatom, hogy ez volt eddigi életem legrosszabb éjszakája, szégyelltem magam, hogy ordítok, jajjgatok az éjszaka közepén, mit szólnak majd a másik szobából?! Hajnali 4 körül újabb vizsgálat következett. Ott már, azt hiszem, 3 centire ki voltam nyílva, mondta a nővér, hogy lassan mehetek a szülőszobára, csak előtte beöntést csinál. Na végre!- gondoltam magamban.

Azt a fájdalmat nem kívánom senkinek, mint amikor egyszerre van méhösszehúzódás és durva hascsikarás a beöntéstől. Felfeküdtem a szülőágyra, körülöttem jöttek ki-be, rám se tekintve, én meg csak ordítottam a fájdalomtól 3 percenként. Így ment ez hosszú órákig, mire kivirradt. Mivel a magzatvizem nem folyt el, ezért burkot repesztettek. Katétert is kaptam, hogy kitisztítsák a húgyhólyagom. Infúzión keresztül is kaptam gyógyszereket, amiktől állítólag könnyebben lehet tágulni, de ez nem az az igazi indukció, amivel indítják a szülést. Szerencsére egy rendes szülésznő volt beosztva, aki tudott hozzám rendesen szólni, még egy nedves steril gézt is adott, amiből facsartam a vizet a számba, mert már annyira ki voltam száradva.

A ctg-n már a baba szívverése is esett, ezért mondták, hogy a bal oldalamon muszáj feküdnöm, nekem így még rosszabb és fájdalmasabb volt. A baba szívverése tovább esett, szóltak, hogy vegyenek tőlem vérmintát, hogy megállapítsák a vércsoportom, mert fennáll az esély, hogy sürgősségi császárt kell csinálni. Könyörögtem az orvosnőnek, kérdeztem, hogy miért nem csinál császárt már most, miért szenvedjek, ha nem sikerül majd természetes úton?! A válasz az volt, hogy nincs választási lehetőségem.

Egyszercsak megindultak a tolófájások, amik még borzalmasabbak voltak, majd kb. 2 óra erőlködés után és azután, hogy az orvos a hasamra könyökölt teljes erejéből, megszületett a kisfiam. Óriási megkönnyebbülést éreztem. Fel sem fogtam, hogy anya lettem, hanem örültem, hogy végre véget értek a 24 órája tartó fájdalmaim.

A baba nyakára háromszor rá volt tekeredve a köldölzsinór, de azt mondták, minden rendben van vele. Nagyon boldog voltam, felhívtam a férjem, hogy közöljem a jó hírt. Az orvos nekilátott a gátseb összevarrásához, ami szintén igen fájdalmas volt, de semmiség ahhoz képest, amit szülés közben éreztem. Hozzátenném, hogy az én fájdalom küszöböm elég magas (vagyis idáig azt hittem, hogy az), a fogorvosok is mindig megdícsértek, hogy milyen bátor vagyok.

Eközben betoltak még egy vajudó nőt a mellettem lévő bokszba és csak ledöbbentem, hogy nem volt bent fél órát se és már hallatszódott is a babasírás, én meg hosszú órákig szenvedtem. Miután felkelhettem az ágyból, hihetetlenül jól éreztem magam, újra az a fitt, üde önmagam voltam és hihetetlenül boldog. Aznap nem végeztek gyerekorvosi vizsgálatot a babáknál, csak másnap reggel. Mikor bejött a gyerekorvos konzultálni, közölte, hogy zöld volt a magzatvizem, nyilván azért, mert túlhordtam a terhességet. (Várjunk csak! Én nem is tudtam, hogy zöld volt, nem mondta senki, amikor burkot repesztettek, én meg nem láttam.) A baba szaporán lélegzik és ez azért van, mert belélegezte a fertőzött, zöld magzatvizet, további vizsgálatok szükségesek. Aki nem tudja, annak elmondanám, hogy a magzatvíz akkor válik zölddé, ha a baba odabent belekakil, mert már nem jó neki ott és szenved. Itt úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek egy dézsa vÍzzel. Néhány óra múlva visszajött a gyerekorvos és közölte, hogy a baba vérképe fertőzést mutat, valamint a tüdőröntgen eredménye sem jó, ezért el kell szállítani Újvidékre, ahol megfelelő kezelést kaphat. Nem kell részleteznem azt a szörnyű aggódást és szomorúságot, amit éreztem. Első baba, azt hittük, minden rendben, alig vártam, hogy lássam, erre rögtön egy napos korában elviszik tőlem.

Ami mégjobban megnehezítette a dolgot az az, hogy hétvége volt és telefonon semmilyen információt nem kaphattam arról, hogy a baba hogy van, mi van vele, én meg nem lehettem ott vele Újvidéken. Rettenetes érzés volt, amikor a szobatársaimhoz hozták be a babájukat, az enyémmel meg azt sem tudtam, mi van, csak azt, hogy 100 km-re van tőlem egyedül, szegény pici.

Amikor kiengedtek a kórházból, a férjemmel rögtön mentünk Újvidékre a gyermekkórházba, ahol kezelték a fiunkat. Megláttuk üvegen keresztül. Oxigénszonda volt az orrában, a szájából is lógott valami cső, amin keresztül juttaták neki be a táplálékot, de még így is gyönyörű hajasbaba volt. Információt nem kaptunk az állapotáról, mert a kezelőorvosa elment az egyetemre valamilyen gyűlésre. Ekkor már teljesen kikészültem, 3 napja nem tudtam, mi van a fiammal, frissen szülten 100 kilómétert utaztam, és még mindig nem tudok semmit.

Nem lehetett megállítani! Elmentem az egyetemre, az interneten rákerestem a fiam kezelőorvosára, hogy meglássam, hogy néz ki, majd addig vártam az egyetem előcsarnokában, amíg fel nem ismertem az arcát és le nem állítottam. Bemutatkoztam, elmondtam, ki vagyok és mi a helyzet. A doktornő nagyon rendes volt és elmondta, hogy nincs olyan szörnyű állapotban a fiam, antibiotikum kúrán van és egy kis oxigéntámogatást kap, ugyanis letüdőzte a magzatvizet. Általában 2 hét a kezelési idő. Ekkor egy picit megnyugodtam, de otthon minden nap sírtam, mert nagyon hiányzott és szörnyű volt az üres kiságyat nézni.

Minden másnap meglátogattuk, amikor pedig nem mentünk, akkor telefonon kértem információt róla. Minden alkalommal gombóc volt a torkomban, amikor a hogylétéről érdeklődtem, de szerencsére napról napra jobban lett. 12 nap után hazaengedték. Ekkor madarat lehetett volna velünk fogatni, de a jó kedvnek itt is gyorsan vége lett.

Az orvosnő mellékesen közölte, hogy az agyi ultrahangon látható nála egy kisebb agyvérzés, ami a nehéz szülés következménye és, hogy 3 hónap múlva kontrollvizsgálat szükséges, de ne idegeskedjek, ennek általában nem kellene, hogy legyen semmi hosszútávú következménye és, hogy sok másik babánál is előfordul, csak ki sem derül valószínűleg.

Természetesen nem tudtam belenyugodni és újra nekiestem az internetnek, ahol mindenféle szörnyűséget találtam a csecsemőkori agyvérzésről. A fiam első három hónapját idegeskedéssel töltöttem, amit most utólag már bánok. A kontroll ultrahangon kiderült, hogy a vérzés felszívódott és a baba teljesen rendben van, jól fejlődik. Akkor végre fellélegeztem. Másnap beütött országunkban a rendkívüli helyzet a koronavírus miatt, így idegeskedhetek újra, de ez már egy más téma. 😊

A lényeg, hogy mostmár a fiam makk egészséges, 7 hónapos, aktív, érdeklődő, jókedvű baba és véleményünk szerint most azért ilyen életerős, mert a kezdet nehéz volt!

Hogy miért történt mindez, amikor az egész terhesség alatt minden a legnagyobb rendben volt? Talán a túlhordás miatt és a szülészorvos felelőtlensége miatt, amiért nem akart császármetszést végezni? Ezt mai napig sem tudom, de nem is fontos.

A jövendőbeli szülőknek üzenem, hogy ne olvasgassanak a neten a betegségekről és ha úgy alakul, hogy a babájukat Újvidéken kezelik az említett kórházban, legyenek benne biztosak, hogy a pici a legjobb kezekben van a legjobb szakembereknél, akik biztosan meg tudják őket gyógyítani!